Szaknyelv

A szaknyelv egy szakmának vagy tudománynak a jellegzetes nyelvváltozata. A szaknyelv általában csak szókészletében különbözik az irodalmi nyelvtől, a köznyelvtől, vagy akár a nyelvjárásoktól, nyelvtana és hangtana megegyezik (megegyezhet) azokéval. A szaknyelv megkülönböztetője tehát a terminológiája, a szakszavak készlete. A szaknyelv egy szakma vagy tudományág fogalmainak, kategóriáinak, eljárásainak, módszereinek, az eljárások során alkalmazott eszközöknek a megnevezéseit tartalmazza (ilyen pl. a fizika, a csillagászat vagy a nyelvtudomány szaknyelve). A szaknyelvnek több változata van a beszédhelyzetnek és a szövegtípusnak megfelelően: 1) formális beszédhelyzetben, főképp írott szövegben (előadásban) az irodalmi nyelv nyelvtanával és kiejtésével (előadásban nem ritkán nyelvjárási vagy köznyelvi kiejtéssel); 2) bizalmas beszédhelyzetben, főképp beszélt szövegben (társalgásban, élőszóbeli vitában, megbeszélésben) irodalmi nyelvi, köznyelvi vagy nyelvjárási, városi népnyelvi nyelvtannal és kiejtéssel. A szakszavak jó része beszédhelyzettől, nyelvváltozattól függetlenül használható közömbös stílusu szó vagy kifejezés (pl. porlasztó, regény, tűzhely), más részüknek azonban több változata is van: az egyiket főképp formális beszédhelyzetben, írott szövegben használjuk (pl. merev mágneslemez tároló), a másikat főképp bizalmas beszédhelyzetben, beszélt szövegben (pl. vincseszter). A szaknyelvet az azonos szakmát vagy tudományt művelők és ismerők használják.

Forrás: Kugler Nóra; Tolcsvai Nagy Gábor: Nyelvi fogalmak kisszótára. 2000. Budapest:Korona